A nevem Jurij Orlov.
Kisfiú voltam, amikor a családom Amerikába jött. De nem a közepébe. Az ukránok többsége a Brighton Beachen tömörült. A Fekete-tengert idézte nekünk. Hamar rájöttem, hogy ez is csak egy pokol a többi közül.
A nevemet illetően hazudtam. Nem is Jurij Orlov.
A 20. században voltak olyan alkalmak, amikor előnyös volt zsidónak lenni A Szovjetunióból való szökéshez is zsidónak adtuk ki magunkat. Azóta kóser az életem.
Nyitottunk egy izraeli éttermet a belvárosban. Apám komolyan vette a felvett azonosságát. Zsidóbb volt a legtöbb zsidónál. Katolikus anyámat az őrületbe kergette. Azt mondta szereti a kipát. Emlékeztette hogy mindig van felette valami – ez tetszett neki.
Little Odessában a gyilkosság az élet mindennapos része volt. A bevándorlók közt orosz maffiózók is jöttek – és Amerikába az életstílusukat is magukkal hozták. A környéken folyton kinyírtak gengsztereket, de én sosem láttam. Különös érzékkel mindig 5 perccel előbb vagy késöbb érkeztem.
Egy nap szemtanúja voltam egy maffia-leszámolásnak. Szíven ütött. Jobban egy golyó sem üthetett volna szíven.
Az apám szerint azért buli az étterem-business, mert az evés örök emberi szükséglet
Aznap rájöttem, egy másik alapvető szükséglet kielégítése a végzetem...